Nagyon sok balliberális megmondóember fél. Fél, hogy vége lesz annak, hogy ő és eszmetársai mondják meg a tutit, hogy ő és haverjai képviselik a modernizációt, a felemelkedést, az ellenoldal meg szimplán fasiszta, esetleg -jobb esetben- totalitárius rendszert fog bevezetni. Nem hajlandók belenyugodni, hogy az SZDSZ elsüllyedésével és az MSZP vergődésével bizony az ő idejük lejárt. Ilyen ember a volt SZDSZ-es képviselő, neoliberális közgazdász és felkent megmondóember, Bauer Tamás is. Alább szöveghűen idézem egyik írását, ami -s ez egyáltalán nem meglepő- a legvadabb csőlátást és Orbán-fóbiát tükrözi. A két megszólított újságíró, Pelle és Papp egyébként remek riposztot írt neki, ugyancsak a hvg.hu-n, keressétek meg, érdemes elolvasni. Hozzá kell tenni, hogy az okosabbja, mint például Lengyel László vagy György Péter már rájöttek, hogy jobb egy gyors Fidesz-győzelem előrehozott választások után, mint egy elhúzódó politikai agónia, amelynek nemcsak gazdasági perspektívátlanság és szociális katasztrófa a velejárója, hanem a Jobbik megerősödése/erős maradása. Ilyen emberekkel érdemes és kell is vitatkozni a jövőben. Bauer Tamással nem. De döntsétek el ezt ti, íme a cikke.
Tartsunk-e a Fidesztől?
Azt írja a hvg.hu-n Papp László Tamás: „Ám amit Bächer nem hajlandó észrevenni: Magyarországon van kormány-és szalonképes, Unió-szerte respektált, nyugatbarát ellenzék. Fidesz-Magyar Polgári Szövetségnek hívják.” Azt írja pár nappal később Pelle János: „hogy létezik a szélsőjobbon kívül egy demokratikus konzervatív párt, a Fidesz is. Választási győzelme esetén ez a párt kormányt alakít; ez még nem tragédia, ettől még nem lesz fasizmus Magyarországon.” Mindketten vitatkozva állítják ezt, Papp Bächer Ivánnal, Pelle pedig Thomas Schreiberrel szemben, akik egyaránt úgy vélekednek: a baloldali kormányzás bukása óhatatlanul valamiféle elviselhetetlen jobboldali uralomhoz, a demokrácia végéhez vezet majd Magyarországon. Papp és Pelle szerint pedig ezek indokolatlan félelmek, a Fidesz kormányra jutása nem tragédia, attól nincs miért tartani.
A Fidesz valóban nem fasiszta párt, a Fidesz várható győzelme nem jelent fasizmust. Józan ember ilyesmit nem is gondolhat. Ez az állítás azonban nem ekvivalens azzal a másik állítással, hogy a Fidesz hatalomra jutása nem tragédia, nem fenyegeti a magyar demokráciát, illetve azzal, hogy a Fidesz Pelle szavaival demokratikus, Papp szavaival szalonképes párt.
Orbán Viktor és Kövér László pártja húsz éve részese a magyar politikai életnek, ebből négy évet vezető kormánypártként töltött el. Annak alapján, hogy hogyan élt négy éven át a kormányhatalommal, és annak alapján, hogy az 1994 és 1998 közötti négy, illetve a 2002 óta eltelt hét évben hogyan élt az ellenzéki hatalommal (mert a parlamenti ellenzéknek is van politikai ereje, ha tetszik, hatalma), megítélhető e párt demokratikus vagy nem demokratikus jellege.
A Fidesz kormányra kerülve egy sor ponton egyoldalúan módosította a politikai játékszabályokat. Háttérbe szorította a parlamentet, az ellenzék egyetértése nélkül áttért a háromhetenkénti ülésezésre. Megakadályozta az ellenzéki kezdeményezésű parlamenti vizsgálóbizottságok megalakulását. Azokba a közjogi pozíciókba, amelyeket a hatalommegosztás logikája szerint pártfüggetlen személyeknek kellene betölteni (jegybank, KSH, Rádió, ügyészség) Fidesz-közeli személyeket juttattak. „Csonka kuratóriumok” révén ellenőrzése alá vonta a közszolgálati médiák. Ily módon a kormányzó Fidesz a demokratikus berendezkedés alapjait kezdte ki: a kormányzati hatalom mellé ellenőrzése alá akarta vonni az egyéb hatalmi ágakat, és korlátozni igyekezett az ellenzék lehetőségeit.
Ellenzéki pártként olyan jogsértő lépéseket engedett meg magának, mint a 2006-os választási kampányban a szerverbetörés, vagy két évvel később a kordonbontás. Mindennek közös nevezője: a Fidesz a politikai ellenféllel – kormánypártként az ellenzékkel, ellenzékként a kormánnyal szemben – minden eszközt megengedhetőnek tart, olyasmit is, ami nyilvánvalóan ellentétes a jogállam normáival.
Most, ismét a hatalomba készülve Orbán Viktor – aki már az 1998-as kampányban is „több mint kormányváltást” hirdetett – elszámoltatással, politikai felelősségre vonással fenyegetőzött, és ebbéli szándékáról tájékoztatta a köztársasági elnököt. Ha a hatalmon levők jogsértést követnek el, korrupciós ügyekbe keverednek, azért büntető eljárással kell szembenézniük, ami az igazságszolgáltatás dolga, nem a majdani kormányé. A politikai hibák, a felelőtlen politika szankciója azonban demokráciában nem lehet más, mint a választási bukás. Kormányváltást demokráciában nem követhet „elszámoltatás”.
Orbán fenyegetőzése kívül esik a demokratikus kereteken. A hivatkozás, hogy ezt „alkotmányos keretek között” képzelik, mellébeszélés, alkotmányos keretek között ilyen nincs. A Fidesz szemében – retorikájuk tanúsága szerint – azért indokoltak az ilyen törekvések, mert a politikai ellenfelet nem a politikai közösség másik részvevőjeként, a társadalom másik részét vele párhuzamosan legitim módon képviselő politikai erőként kezeli, hanem olyan ellenségként, aki idegen a nemzettől, valójában nincs legitim helye a politikai közösségben, s kormányra legfeljebb csalás útján, bitorlás révén kerülhetett. Teljesen megalapozott tehát az elterjedt aggodalom, hogy a Fidesz kormányra jutása magát a hatalommegosztásra épülő többpárti demokráciát sodorná veszélybe Magyarországon.
Súlyosbítja a veszélyt, hogy a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló törekvés olyan politikai erő részéről jelenik meg, amely a nemzeten kívülre helyezi a politikai ellenfelet. Innen már csak egy lépés a nemzettől idegennek minősítettek kirekesztése. Ha pedig ez a politikai erő fogadókész az Árpád-sávos zászlók lengetésére, második világháborús hősi emlékművet emel, s magáénak tekinti azokat a publicistákat, akik folytonosságot vállalnak az 1945 előtti magyar nacionalizmussal, és akik antiszemita és cigányellenes publikációkról ismertek, akkor bármennyire indokolatlan is fasizmust asszociálni a Fideszhez, nem csodálkozhatunk, ha a történelem ismerőit riasztja, félelemmel tölti el az, amit érzékelnek. Elvégre tekintélyelvű berendezkedés van előkészületben, amelytől nem idegen a kirekesztő nacionalizmus. Papp és Pelle érvelése egyszerűen figyelmen kívül hagyja a felsorolt súlyos politikai tényeket, és nem hajlandók szembenézni azzal, hogy mi minden következik azokból.
