Most csütörtök este van, lassan vége lesz az utolsó előtti hétnek is.
A vasárnap volt eddig talán a legjobb nap, amikor Koppenhágában voltam és a tervnek megfelelően meglátogattam az Amalienborg-kastélyt. Mint azt már szeptemberben írtam volt, ez egy épületeggyüttes, 4 egyforma puritán kastély egy téren, szomszédságukban más, lakóházként vagy nagykövetségként használt épületek. A 4 épületből az egyikben lakik a királynő, egy másiknak az első emelete pedig egész évben látogatható múzeumnak van berendezve és a most is regnáló Glücksburg-dinasztia kincseit mutatja be. (A második emelet a királynő saját könyvtára, azt nem lehet megnézni.) Több királynak a teljesen berendezett dolgozószobája, sok-sok ajándék különböző családi alkalmakra, jellemzően ezüstből és a többi. A múzeumban van egy nagy családfa is, ami mutatja, hogy az első Glücksburg-királynak a gyermekei milyen jól házasodtak, ennél fogva a dán királyi család egész Európával rokonságban áll. Így van egy szász-hannoveri ág, egy görög ág (ennek segítségével vannak rokonságban a román, a szerb és a spanyol királyi házakkal is), aztán van egy brit ág, majd egy orosz. Később meg persze bekapcsolták a svédeket és a norvégokat is.
A királynőnek két húga van, szintén hercegekhez mentek férjhez. A királynő anyja, aki nem oly rég halt meg, svéd volt. Egy szoba csak az ő ruháival van például tele. Szépen öltözködött a vén csont. Margitnak a férjét, a francia, nagyon alkeszfejű Henrik herceget senki sem szereti Dániában állítólag, és van egy urban legend, miszerint buzi a lelkem. Mindenesetre van Franciaországban egy szőlője, ahol vörösbort termelnek, és ez szintén megvásárolható a múzeumban és nem is vészesen drága, mai árfolyamon 5.500 forint egy palack. Ezen kívül például megvásárolható két pakli francia kártya 11.000 forintért. Nem, nem írtam el egy nullát, tényleg ennyi, méghozzá azért, mert a kártyát maga őfelsége tervezte. (Tudjátok már, hogy szeret kreatív lenni, Odensés bejegyzésben már írtam róla.)
Miután itt végeztem, átsétáltam Dánia legelső múzeumába, a parlament melletti Thorvaldsenbe. Nagy klasszicista szobrász volt ő, de most többet nem írok róla, majd az Andersenről szóló bejegyzés után lesz róla is egy. Ezután pedig elmentem enni arra a helyre, ahol Heidivel voltunk, mikor a parlamentet látogattuk. S itt most álljunk meg egy szóra, mert eddig keveset írtam az árakról. Most viszont írnom kell. Brutálisak! Mivel "all you can eat"-büfévacsorát már nem szolgáltak fel és nem volt kedvem tovább menni, hát rendeltem egy bruschettát, egy pizzát és egy nagy gombóc trüffelkrémes fagyit. Nos, kapaszkodjatok meg: átszámítva 5.940 forintot fizettem ezért, ugyanis nem ittam semmit. Összehasonlításul: a Costesben, ami az Alexandra Kalauz szerint 2008-ban Magyarország legjobb étterme volt (Budapest, Ráday utca 4., séf: Miguel Rocha Vieira), az ebédmenü, ami előétel+főétel+desszert: 3.990 forint. De az a baj, hogy én nem Pesten, hanem Koppenhágában voltam nagyon éhes és nem akartam hot dogot enni, ami bár a legolcsóbb, de snassz és kevés. Mert a dánok a virslit nem egy nagy fél buciba rakják, hanem egy miniatűr buci közepébe, ami a virsli kb. középső 40%-át fedi és két oldalt kilóg 30-30%.
Megtartottuk az utolsó politika órát, valamint az utolsó retorikát is, holnap pedig az utolsó rajz lesz. Politikán dictator cards-ot játszottunk, retorikán a sulitól 30 méterre lévő piros templomban adtunk elő egy tósztot valaki tiszteletére. Előre meg kellett írni a beszédet és a szószékről felolvasni a többieknek. Előtte a nagyon cool, farmernadrágos lelkész asszony beszélt a templomról és a misézésről. A templomban végig ment a fűtés, életemben talán először voltam kabát nélkül ilyen szakrális helyen.
A line-on valami utolsó projekten fogunk dolgozni, de eleddig csak a szokásos brainstorming ment, különféle helyzetgyakorlatokat csináltunk. Holnap pedig room to room buli lesz megint, azaz szobáról zobára fogunk haladni, ahogy az első komolyabb buliban is még annak idején. Mi el is döntöttük Robival, hogy a mi szobánk témája Obama lesz. Ugyanis ez a hét sem múlhatott el nélküle: szerda délelőtt a common classunkon Bo vázolta az egészségügyi reform helyzetét az USÁ-ban, majd megnéztük Michael Moore filmjét, a Sickót. Sajnos a DVD-hez dán felirat volt csak, így kb. a 3/4-ét értettem csak a filmnek, de azért a lényeg megvolt. Kissé (?) szubjektívre sikerült ez is, mint a Fahrenheit 911, de hát Moore már csak ilyen. Sok síró ember, mintha az USÁ-ban a magánbiztosítók nem fizetnék ki senkinek sem a műtétjét, a kanadai, a brit, a francia és a kubai(!) rendszer felettébb felületes bemutatása, a republikánusok síkhülyének való beállítása és a többi. Ami nyilván túlzás, de azért -és ezt a Sicko megtekintése nélkül is tudtam- a Jóisten óvjon mindenkit egy amerikai típusú egészségbiztosítástól!
